diakmunka.jpgA nyári diákmunkának számos előnye van – az egyik persze az, hogy pénzt kereshetsz, és a buliszezonra, a fesztiválokra nem anyutól kell zsebpénzt kérned, hanem a saját keresetedet költheted szabadon. De hosszú távon még ennél is jobb, hogy megtanulod a munkádat értékelni.

De hogyan állj neki a nyári munkakeresésnek? Manapság ez igen egyszerű, számos lehetőség közül válogathatsz. Az első mindjárt az lehet, ha felkeresel egy diákszövetkezetet, akik a munka nagy részét elvégzik helyetted – csak jelentkezned kell, és ők megtalálják számodra azokat a munkákat, amik megfelelőek lehetnek.

Bátran próbálkozhatsz az interneten is – az álláskereső portálok időszakos diákmunkákat ugyanúgy hirdetnek, mint rendes állásokat. Néhány feltételt beállítva könnyűszerrel találhatsz magadnak olyan munkát, ami éppen megfelel az igényeidnek.

Ha viszont ennél szabadabb lélek vagy és szereted a kalandot, nekivághatsz akár a "nagyvilágnak" is – sokan a fiatalok közül egyszerűen nekiindulnak a szabadidő hónapjaiban a Balatonnak, és helyben keresnek maguknak munkát, szállást. Ez persze nem a legbiztosabb módszer, jobban járhatsz (anyagilag is) ha inkább előre tervezel.

Hogy mennyi keresetre számíthatsz? Nos, a diákokat nem fizetik éppen túl, de nem is a meggazdagodásról szól a nyári munka. Az átlag órabérek 300-500 forint körül mozognak, ami azt jelenti, hogy egy hónapban, ha napi nyolc órát dolgozol, körülbelül 70 ezer forintot kereshetsz meg. Ennek elégnek kell lennie arra, hogy költségeidet fedezni tudd, ha pedig segítséget is kapsz, bőven jut majd a bulizásra.

nyári-munka-balaton.jpgA nyári munka nem ér véget ott, hogy felvesznek, dolgozol és fizetést kapsz érte – résen kell lenned, hogy a végén ne járj pórul, mert a figyelmetlen fiatalokat számos buktató várja az úton.

A feketemunka igen népszerű e téren, a legtöbben nem rajonganak azért, hogy hivatalos úton bejelentsék az időszakosan náluk dolgozó fiatalokat. A feketemunkát azonban tiltja és bünteti a törvény, az ellenőrzések pedig, kiemelten például a Balaton és a népszerű üdülőövezetek környékén, meglehetősen gyakoriak. Érdemes lehet tehát elővigyázatosságból olyan munkát választanod, ahol ténylegesen alá kell írnod a munkaszerződést, és az sem árt, ha odafigyelsz arra, mi szerepel benne.

Az sem árt, ha napi fizetésben állapodsz meg a munkáltatóval – nem ez az általános, de megeshet, hogy a hónap végén esetleg "elfelejtenek" kifizetni, és feleslegesen dolgozol, ezt mindenképpen el kell kerülnöd.

A munkavégzést illetően csak annyi jó tanáccsal tudunk szolgálni, amennyit magadtól is kitalálhatsz – légy pontos, alapos, végezd el precízen, amit rád bíznak. Így elégedettek lesznek veled, biztosabban hozzájutsz a pénzedhez, akár jobb feladatokat is kaphatsz, amelyek jobban fizetnek.

Nem árt, ha a munka előtt kicsit felfrissíted szunnyadó nyelvtudásod, hiszen ha olyan helyen dolgozol, ahol sok a külföldi, ez nagyon jól fog jönni, munkatársként is értékesebb lehetsz. Mindig legyél udvarias, derűs, ha futja erődből, és soha, senkit ne verj át, mert azzal pórul jár a vendég, a munkáltató és végső soron te is.

Tudnod kell még, hogy a diákmunka-keresésnek most a legjobb nekivágni – a legtöbben az évzárók után keresnek munkát, ekkor a legnagyobb a túljelentkezés, július közepétől azonban általában már nem jelent gondot, hogy megfelelő helyet keress magadnak. Tehát, munkára fel, élvezd ki a nyarat úgy, hogy minden téren értékesen töltöd el idődet!

Giskard 2014.04.30. 14:16

Nem tanulni semmiből

Az Index és az Emberi Erőforrások Minisztériuma között újabb kis csörte zajlott le a minap a tankönyvek témájában. Az eset tökéletes példája annak, hogyan is gondolkodik és kommunikál a minisztérium, szóval érdemes vetni rá egy pillantást.

Adott egy történelematlasz, amely a régi rendszerben ugyan jóvá volt hagyva, és ha elvétve is, de használták az iskolákban, illetve az új rendszer, mely szerint az iskolák kizárólag az új, 2012 végén kihirdetett kerettantervi rendelet alapján jóváhagyott könyveket rendelhetik meg. Az atlasz pedig, amelyre csak régi engedélyt adtak ki, felkerült a minisztérium listára, amelyről az állami iskolák tankönyveket rendelhetnek. Ezt írta meg az Index, a cikk gyakorlatilag csak közölte a tényeket.

Ami érdekes, az a minisztérium reakciója, illetve az, hogyan "válaszolnak" a felmerülő kérdésekre.
A felütés, amely a közlemény elején található önvállveregetést követi, rögtön szemöldökfelpattintóan erős.

"Az elmúlt napokban néhány internetes portál élénk érdeklődést tanúsít az állami fenntartású iskolák tankönyvrendelése iránt."

Avagy mit szaglásztok itt, csak az oktatást alakítjuk át teljesen, nincs itt semmi látnivaló. Kiváltképp a médiának.

"Az iskolai könyvtárak rendelkezésére álló állomány felhasználható a 2014/15. tanév során is. Amennyiben ez nem elegendő, úgy a mindenkori tankönyvjegyzékről bármelyik történelematlasz rendelhető a könyvtári állomány kiegészítésére.  A javasolt listán szereplő történelematlasz is használható az adott évfolyamokon."

Oké, de nincs jóváhagyva. Márpedig többek között az Emmi elég nagy ügyet csinált abból, hogy csak jóváhagyott könyvek mehetnek a diákoknak, ebben a közleményben is többször szerepel, mindjárt a következő mondatban is. Tehát miért került a rendelhető kiadványok listájára?

Ez már sajnos nem derül ki, csak az, hogy szerintük egymilliárdot spórolnak a családok, amit nyilván nem lehetett kihagyni, lassan fejlécbe tehetnék és nem kéne vesződni a copy-pastéval sem.

Összegezve:
- Ez az atlasz nincs jóváhagyva, mégis a rendelhető könyvek listáján van, miért?
- Csak jóváhagyott atlasz rendelhető. Ez az atlasz rendelhető. Csönd legyen már.

Szép dolog, hogy az iskolák kiegészíthetik saját állományukból a taneszközöket, ha nem állna rendelkezésre elegendő az új, államilag jóváhagyott példányokból, de ez nem magyarázza, hogy a listán miért szerepel.
Komolyan, ennyire nehéz lenne egyszer, egy ilyen minimális jelentőségű ügyben azt mondani, hogy hát bocs, mi sem vagyunk tökéletesek, rajtamaradt? Úgy tűnik.

Giskard 2014.03.10. 08:15

Szokatlan tisztesség

Az elmúlt években nem egy közéleti szereplőről, politikusról derült ki, hogy nem éppen olyan diadalmenettel végezte annak idején a felsőoktatást, ahogyan azt állítani szereti. Volt, aki a köztársasági elnöki székből esett arcra, másnak véletlenül sohasem került meg gyanúba keveredett dolgozata.

Hozzászoktunk már ebben az országban, hogy ha bárkit bármivel megvádolnak, az utolsó leheletéig ragaszkodni fog az igazához, és még akkor is azt fogja állítani, hogy az ég zöld a fű meg kék, miután ráadták a muszájkabátot. Ugyan, ez Magyarország - ki emlékszik olyanra, hogy egy közszereplő beismerte volna a tévedését?

Nos, nem mintha trendfordító esemény következett volna be, csak éppen kiderült, hogy azért van még az országban gerinces élőlény. Az Átlátszó ugyanis nemrég Dobronyi Tamásról írta meg, hogy PhD-ként feltüntetett Econovumos diplomája nem egészen az, aminek látszik. Ez azért is volt jelentős fejlemény, mert címzetes egyetemi docens és az MTA köztestületi tagja is volt ekkor Dobronyi.

Az átlag magyar politikus, közszereplő, tisztviselő ilyenkor reflexszerűen perrel kezd fenyegetőzni.

Dobronyi ellenben az egyetlen emberileg lehetséges megoldást választva önként visszaadta címét, amelyet jogosulatlanul birtokolt, És nem durcásan, puffogva, hogy mindenki helikopter, hanem úgy, akár egy ember. Ezzel sikeresen ki is vívta magának a jogot, hogy feltételezzük, valóban nem szándékos ferdítésről, hanem jóhiszemű tévedésről volt szó.

Ugye, milyen szokatlan és csodálatos, hogy valaki ilyen korrekt módon viselkedik?

És ugye, hogy ez milyen szomorú?

A legújabb hírek szerint Áder János húga, Pölöskei Gáborné, az Emberi Erőforrások Minisztériumának főosztályvezetője írt egy tanulmányt, amelyben a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ (Klik) reformjára tör annak rossz, nem hatékony működése miatt.

Ezzel újabb emberrel gyarapodott azok száma, akik úgy gondolják, hogy a Klik egy kaotikus kupleráj, legalábbis, ami a működtetést illeti. Néhány hete ugyanis az Index Szabó Balázs, korábbi miniszteri biztos jelentését hozta nyilvánosságra, amelyben a szakember rávilágított, hány helyen ereszt is pontosan a csónak, és miért lenne ildomos a vízbe hajítani a kapitányt. Szabó szerint ugyanis a szervezet működésképtelenségének egyik legfőbb oka maga a vezetője, Marekné Pintér Aranka.

Engem leginkább nem is az érdekel, hogy mi nem megy jól a Klikben, hiszen a jelentéseknek, tanulmányoknak hála már pontosan tisztában vagyunk azzal, hogy a közoktatási rendszer szinte komplett felügyeletével és működésével megbízott szervezet arra sem képes, hogy saját magának akkora irodaházat béreljen, amiben elférnek a dolgozói. Ennél többet nem érdemes mondani, akárhány milliárdot pazaroltak is el még emellé.

Tehát engem leginkább az érdekelne, hogy a búbánatba nem derült ez ki az elmúlt egy év alatt. Januárban Marekné Pintér Aranka és csatolt részei éppen csak fanfárokat nem vittek a sajtótájékoztatóra, amelyen hosszasan boncolgatták, milyen irdatlan hatékony is lett minden nekik köszönhetően az egy évben. Nem sokkal azelőtt, hogy kiderült, egy menzás kakaót nem lehet rájuk bízni.

A kritikus hangokat persze megszoktuk, hogy nem veszik figyelembe, a PDSZ is a pálya szélén találta magát, amikor nem voltak hajlandóak felhagyni a kritikával. De valakinek odafent - például a tisztelt miniszter úrnak, aki a biztost kinevezte és remélhetőleg a jelentését is olvasta - tudnia kellett, mi folyik a központban, és hogy ez előbb vagy még előbb ki fog bukni.

Ennek ellenére hónapok teltek el mindenféle intézkedés nélkül, majd Marekné Pintér Aranka bejelentette, hogy minden a legnagyobb rendben van. Csapatai harcban állnak.

Csak még nem tudják, kivel.

mamégnemfeleltem 2014.02.19. 10:21

Ördögi kör

Az Iskolaszövetkezetek Országos Szövetsége (ISZOSZ) és a DiákÉSZ közösen készített egy felmérést azokról a diákokról, akik passzív státuszban vannak az egyetemen. A kutatásból kiderült, hogy a hallgatók nagy része azért passziválta magát az egyetemen, mert nincs pénze, így nem tudta finanszírozni az egyetemet, vagy eleve azt, hogy egyetemre járhasson. Na, most ez eléggé lecsökkenti a munkavállalás lehetőségeit, mivel ha nincs aktív jogviszonyuk, a diákszövetkezet sem segíthet munkakeresésben. Mondjuk szerintem ez nem akkora probléma, hogy nem kell 300 forintért valami elképesztően degradáló munkát végezni. Igen, de akkor mit? Első körben mindenki a vendéglátás szakterületén belül kezd el keresni, ugyanis krimóból, kávézóból van annyi, mint égen a csillag, mi több, egy pohárszedői állás betöltéséhez még csak tejet sem kell forralni tudni. Abból viszont olyan nehéz kiszakadni, ha egyszer belekerül az ember, hogy nincs az a pápa, aki kihúzza onnan és visszarugdossa az előadóba szemiotikát hallgatni, keresztrejtvényt fejteni. Persze, ha az ember talál egy ilyen állást, jobb esetben még be is jelentik, így a NAV sem akadályozhatja a tálcapörgetés minden módjának kitanulását, de mint mondtam, ez egy olyan világ, amiben sosincs nap, nem csicseregnek a madarak, ellenben fizet. Nyilván lehet ezt csinálni egyetem mellett is, csak olyan mértékű koncentrációs zavart okoz az állandó éjszakázás, hogy képtelenség bármit is az agyba tuszkolni. Oké, de ha ez nem, akkor mi? Papír hiányában nem olyan egyszerű munkát találni, és a kapcsolati tőke ugyan meg tudja könnyíteni az ilyen helyzeteket, de az meg nem egy olyan dolog, amit a Moszkva téren osztogatnak. Ha valaki talál is nappali munkát, biztos, hogy nem fog tudni járni az egyetemre, mert mikor? A munkát meg nehéz otthagyni, mivel pénzforrás. Most akkor menjünk át levelezőre, és szombatonként járjunk be, az egyetlen olyan napon, amikor nem feszíti az idegrendszert, hogy holnap megint dolgozni kell? Persze a diákhitel 2-nek már egész jó konstrukciói vannak, de aki felvette és éppen visszafizetni próbálja, nem biztos, hogy jókat mond róla. Valamint, ha az iskola költségére elég is, az életre már nem, így megint fennáll az a probléma, hogy bejárhatok én az iskolába, viszont ma sem eszem, mert a családom 160 km-rel odébb él, és sajnos nem tudnak küldeni mentőcsomagot, ami egyébként szintén nem tart tovább pár napnál. Szóval érdemes ezen elgondolkodni, milyen lehetőségei vannak az aktív/passzív hallgatóknak egyáltalán arra, hogy az egyetemet el tudják végezni úgy, hogy egy szelet még nekik is jut a saját fiatalságukból. Persze, tudom, mi nem éltünk háborúban, úgyhogy fogalmunk sincs, mi az a szabadság, és örüljünk neki, hogy egyáltalán van lehetőségünk meleget enni.

Képzelje maga elé mindenki gyermekkori (vagy jelenlegi) iskolaigazgatóját! Távol álljon tőlem, hogy sztereotipizáljam a pedagógusok bármely csoportját, de nagy összegben mernénk fogadni arra, hogy a többség lelki szemei előtt megjelent a szigorú tekintetű igazgató asszony/úr, aki mellett elmenve mindig elcsendesedtek a diákok.

Legyünk őszinték, az igazgatót szinte senki sem szereti. Gyakorlatilag bármi történik az iskolában, azért egyből ő az egyik felelős, a szülők őt emlegetik, mint "azt a hülyét", aki miatt megsüllyedt a tornaterem/szalmonellás volt a gyümölcsleves/leszakadt Zsomborkával a palánk/össze kellett vonni a béseket a césekkel, és a többi. A gyerekek meg a sztenderd utasításkészlet szerint nem szeretik, hiszen ő maga a materializálódott iskola.

Nincs tehát könnyű dolga annak az iskolaigazgatónak, aki szeretne jó fej maradni/azzá válni. Nem mondom, hogy a tengeren túlon minden diri ilyen laza, de azért jó példa lehet a Durham Akadémia igazgatója és az ő asszisztense, akik a hószünetet stílusosan az Ice Ice Baby szövegére reppelve jelentették be diákjaiknak.

Ugye megvan még képzeletünkben az a bizonyos igazgató? Akkor most képzeljük el, hogy megmutatjuk neki ezt a felvételt...

Hoffmann Rózsa egyik kedvenc fordulatává vált az elmúlt hónapokban, hogy arra biztatta a pedagógusokat, neveljék csak ki a következő Nobel-díjas generációt. Akik persze ezt kitörő örömmel fogadták.

Bár a szaktárca igyekszik kedvező képet festeni a magyar oktatás helyzetéről, azért a szakmai konferenciák, a felső- és közoktatási vezetők nyilatkozatai, a felmérések (PISA és miegymás) és persze a személyes tapasztalatok alapján tökéletesen tisztában lehetünk azzal, hogyan is állunk jelenleg.

Remek például, hogy bevezetik az életpályamodellt, nagy szükség volt már rá – azt most hagyjuk, milyen módon sikerült például azt megoldani, hogy sok pedagógus kevesebbet keresett a béremelés után. Az viszont probléma, hogy ettől mint csodafegyvertől várják a pedagógusi szakma megbecsülésének helyreállítását.

A minisztérium logikája szerint, ha pénzzel támogatjuk a szakmát, rögtön minden rendbe jön – de legfeljebb egy-két év alatt –, hiszen jelenleg azért nem túl jó az oktatás színvonala, mert a kutya se akar tanárnak menni, ugyanis annál még valószínűleg vécés néniként is többet keresne. A fizetésemelés persze jó, de személy szerint kétlem, hogy a jövő tehetséges és elhivatott pedagógusait kifejezetten a pénz vonzaná a pályára, illetve korábban kizárólag annak hiánya taszította volna el. A tanároknak ugyanis ma gyakorlatilag nincs megbecsülésük Magyarországon.

Húsz éve talán még a gyerek kapott fejmosást azért, ha megbukott egy tárgyból az iskolában – ma már nyilván a tanár a hülye, miért nem tudta rendesen elmondani, meg miért kell nyúzni a gyereket, és amúgy is, milyen hülye név az már, hogy Mr. Rasczak. A tanár a hibás mindenért – ha a gyerek rosszul teljesít, ha kerüli az iskolát meg ha összeveri az osztálytársait. Ha rászól a pedagógus, még korlátozza jogaiban a kis virágszálat. Nemcsak a szülő gondolja így, a komplett társadalom és a kormányzat sem áll messze ettől a típusú gondolkodástól – ahogyan a diplomás munkanélküliség totálisan alaptalan tévképzete, ez is makacs nézőpont, hiszen céltáblát tár elénk, van kit hibáztatnunk, és ez a lényeg. Így aztán akármilyen elhivatott valaki, tényleg csinál inkább bármi mást, csak tanítani ne kelljen.

Nem attól lesz még egy Nobel-díjas generációnk, hogy megemeljük a tanárok fizetését, és még csak cirkuszt se kapnak a kenyér mellé, hanem attól, ha elkezdünk figyelni rájuk. A pedagógusoknak, szakmai szervezeteiknek remek ötleteik lennének arra, milyen stratégiát dolgozzunk ki a köz- és felsőoktatás következő húsz évére, míg a kormányüléseken valószínűleg megoldják a gondot egy félperces prezentációval, ahol a diákon nagy, zöld dollárjeleket mutogatnak. (Vagy ilyesmi, fene tudja, hogy zajlik egy kormányülés, értenek-e egyáltalán a PowerPointhoz, és lehet-e Angry Birdsözni a pad alatt.)

A pedagógusok megbecsülését azzal lehet javítani, ha elismerjük, hogy értenek a szakmájukhoz, és megkérdezzük őket arról, hogyan is kellene azt csinálni – és ha a vezetés már hallgat rájuk, esetleg eredménye is van annak, amit mondanak, akkor talán a szülők is fontolóra veszik, hogy Gerzsonka nem azért járja harmadszor a negyediket, mert az összes tanára hülye.

Még csak 6 napja van február, de már egy csomó érdekes dolog történt ebben a hónapban. Voltak itt ezek a furcsa égi zajok a Budai Vár felett, amelyeket állítólag még Honolulun is hallottak – mint kiderült a hideg viszi a hangot. Most meg itt van ez a 18 éves srác, akit száz óra közmunkára ítéltek.

A helyszín a Bács-Kiskun megyei Pálmonostora. A neve elhallgatását kérő diák, nevezzük Mórickának, úgy döntött egy gyönyörű őszi napon, hogy két hétig nem megy be az iskolába, mert neki is jár a pihenés. Azonban teljesen nyilvánvaló, hogy a makkegészséges Mórickának ezt a világon semmilyen szerv, még a szülei sem fogják igazolni, úgyhogy ne is finomkodjunk, mondjuk ki: Móricka lógott.

Oké, ez még a legjobbaknál is előfordul. Van az úgy, hogy képtelenek vagyunk megfelelni a környezetünknek, főleg egy ilyen felelősségteljes korban, amikor nincs is más feladatunk, mint beslattyogni reggel az iskolába, délután meg hazamenni, ebédelni, aztán sorozatot nézni lefekvésig, és azt hazudni, hogy megírtuk a leckét.

Azonban itt most két hétről beszélünk, azt meg már tényleg nem igazolja senki emberfia, még a háziorvos sem, főleg úgy, hogy két hét után bemész hozzá azzal: most ugyan teljesen rendben vagy, de két hétig beteg voltál. Móricka ennél azért kreatívabb, mint a társai, csak a szemével lehet valami baj, talán emiatt egy szemészet befigyelhetne valamikor – ám ez csak a száz óra közmunka után lehet esedékes. Merthogy Móricka olyan rendesen feltalálta magát, ahogy azt kell. Kipattant egy hatalmas gondolat az agyából: „világháló, haver”. Mi sem egyszerűbb, mint letölteni az internetről egy igazolást. Főhősünk így is járt el, csak egy valamit nem nézett meg, az „igazoló orvos” pecsétjét, mert az bizony egy nőgyógyász pecsétje volt. Mivel Móricka fiú, ezért az osztályfőnök gyanút fogott, rájött a turpisságra, Mórickát pedig jól megbüntették.

Mondjuk, én azt nem értem, hogy ha ez az eset ősszel volt, és hősünk rögtön a közokirat-hamisítást követően lebukott, miért kellett januárig várnia a számadásra és az ítélethozatalra.

Számomra ez a kedves kis történet eddig volt vicces, ugyanis Móricka ezzel a teljesen agyhalott megmozdulásával elérte, hogy családjától ezek után megvonják a családi pótlékot, amely – feltételezem – jól jött a famíliának.

Giskard 2014.02.04. 15:51

Egy kalap mind felett

Adott a minap egy megletősen érdekes interjút Pokorni Zoltán – na, nem azért érdekes, mert hülyeségeket beszélt volna, hanem mert véleménye kicsit sincs összhangban a kormányzati oktatáspolitikával. Bírálóan beszélt például – bár nevét nem mondta ki – a Klebelsberg Intézményfenntartó Központról (azaz a Klikről), mondván a kormány olyan esetekben is magához vette a fenntartást, amikor az egyébként teljesen szükségtelen volt. Pokorni szerint túlcentralizált megoldás született – és állításának nehéz lenne ellent mondani. Bár a Klik nemrég egyéves fennállása alkalmából ódákat zengett arról, hogy milyen remek az utolsó iskolai pedellust is besöpörni a védő szoknyája alá, nem sokkal később egy vizsgálat rámutatott, hogy még saját magukat sem képesek hatékonyan működtetni. Külön röhej például, hogy egyszerű bénaságból a Klik dolgozói még mindig nem férnek el abban az áron felül bérelt irodaházban, amelyet a központ vezetője választott rámutatós módszerrel.

A legfontosabb viszont nem ez, hanem amit a parlament oktatási bizottságának elnökeként is dolgozó Pokorni a gyerekek kezeléséről mondott. Kifejtette, hogy a gyerekeket nem lenne szabad homogén csoportként kezelni, már csak azért sem, mert a hátrányos helyzetűek és az elit között teljesítmény és lehetőségek tekintetében is hatalmas szakadék húzódik. Éppen ezért oda kellene figyelni arra, hogy amíg a kis Ádámkának már megy a szorzótábla, addig Gáborka még a kivonással kínlódik, és nem vállat vonva lapozni egyet a következő fejezetre. Ekkor ugyanis a tanulók jó része előbb-utóbb menthetetlenül leszakad, és a későbbiekben nem lesz az adott területen sem tudása, sem pedig érdeklődése vagy motivációja.

Ehelyett kapunk egy olyan rendszert, ahol lassan azt is meghatározza a kormány, hány fokban megdöntött krétával lehet a táblára írni. Ennek legkiválóbb példája a tankönyvpiac „reformja”, amely kiválóan lehetővé teszi majd a pedagógusok számára, hogy a II. kerületben és a borsodi zsákfalukban is ugyanazokkal a tankönyvekkel és módszerekkel vágjanak neki az oktatásnak.

Az Emmi és csatolt részei azonban mennek a saját fejük után – bár olyan oktatási szakembert alig találni, aki ne lenne képes kimerítő részletességgel elemezni az ilyen mértékű centralizálás hátulütőit, ők tartják magukat ahhoz, hogy ez mindenkinek jól lesz. Valamiért. Pedig jó lenne figyelni az olyan hangokra, mint például Pokornié.

A szomorú az, hogy egyértelmű bizonyíték arra, mekkora károkat okoz majd például ez a lépés, legkorábban úgy 10 év múlva várható, amikorra a mostani elsősöket megrágja a rendszer. Addigra pedig közoktatási államtitkár legyen a talpán, aki összerakja újból a kártyavárat.

„Szia, köszi, megvagyok.”

„Mit csinálsz mostanában? Suli? Mesterre jársz már?”

„Egy kávézóban dolgozom, na, jó, nappal kávézó, este kocsma. Hát lediplomáztam BA-n, de nem járok mesterre.”

„Miért nem?”

„Nincs meg a nyelvvizsgám, aztán addig nem kapom készhez a diplomám, de megvan, csak nem adják oda.”

Ismerős? Jelenleg mintegy 49 370 ex-hallgató van diploma nélkül, mert nincs nyelvvizsgája, amelyért cserébe kiválthatná. A kormány elindít majd egy diplomamentő programot, amely 3 milliárd forintos forrásból tízezer fiatalnak segíthet, hogy nyelvet tanuljon. De mi van a maradék 39 370 diploma nélkülivel? Az van, hogy a TÁMOP segítségével elmehetnek egy 50-100 órás kedvezményes angol nyelvi képzésre egyes nyelviskolákba, és csak 2-5 százalék önrésszel kell beugraniuk a nyelvparádéba, attól függőben, hogy Pest vagy nem Pest megyeiek.

Ha még így sem megy, akkor marad a rozettázás a kapucsínókra, meg a forrócsokoládézás napi 12 órában. Aztán hova tovább?  

Egyébként meg az, akinek nyelvvizsga hiányában nincs a fiókjában a diplomája, nagyjából ugyanott tart majd, ha a fiókjában lesz. Hogyan fogják ezt a „holt tőkét” aktivizálni? Attól még ugyanúgy nem fog tudni ebből a tízezerből nyolcezer elhelyezkedni a saját szakterületén, mert ugye munkahely továbbra sincs. Vagy van?

Érdemes kiindulni abból is, hogy mennyire lehet demotivált ez a majdnem 50 000 ember, ha már az sem érdekli, hogy a diplomájával szelfizzen egyet, és begyűjtse a világot jelentő lájkokat. Persze több megoldás létezik. Lehet, hogy ebből a rengeteg emberből már nem egynek van olyan munkája, amelyet mindig is akart, amelyért egyetemre ment. Lehet, hogy éppen teljesen más munkája van, de rájött, hogy imádja, angolul és németül meg egyébként tud, csak éppen bizonyítványa nincs hozzá, de simán megköt egy szerződést. Persze az is lehet, hogy akit a fotel eddig magába szívott, többé ki sem akar kelni onnan, és a csúcs a legújabb Xboxon a Mortal Combat-maraton.

Persze, lehet.

„Elsősorban az általános iskolások számára indította el a Nemzeti Fogyasztóvédelmi Hatóság (NFH) az Okosotthon Programot, amellyel a gyerekek játékos formában tanulhatják meg, hogyan takarékoskodhatnak, és fogyasztásaik során mire kell odafigyelniük” – írta meg nemrég az MTI. Én meg azon gondolkodom, vajon miért mániája minden állami szervezetnek kiskanállal meregetni a tengert.

Kifejtem.

A programmal önmagában semmi gond nincsen, sőt nagyszerű kezdeményezés. Nagyon fontos lenne, hogy minden gyerek, aki eljut az érettségiig, tisztában legyen az élet alapvető dolgaival, és ne 25 éves korában találkozzon először a csekk, a bankszámla vagy a rezsi fogalmával, amikor anyuék végre áttolják a küszöbön az ÉLET felé.
Az Okosotthon azért is remek, mert játékot csinál az egészből – az 1848 is azért volt szerintem fantasztikus projekt néhány éve, mert pontosan azt a platformot választotta ki a fiatalok megszólítására, amelyet a legtöbbet és a legszívesebben használnak.
A gond azzal van, hogy erre külön programot kellett szervezni. A mai magyar oktatásban ugyanis gyakorlatilag semmilyen szinten nem jelennek meg ehhez hasonló dolgok – alapvető pénzügyi vagy állampolgári ismeretek például, hogy a frissen felnőtté avatott gyerekek meg tudják mondani, mi az ország államformája, hova kell menni, ha elhagyták a személyit, vagy hogyan működik egy bankbetét. Az egyetlen, amihez minden bizonnyal profin értenek, a bankkártyahasználat, de ez sem az iskola érdeme.
Örülhetünk akár annak is, hogy most már tele van a tanterv testnevelésórákkal, de lehet, hogy néhanapján nem ártana olyan dolgokra is nevelnünk a Jövő Generációját, amelyeket ne adj Isten felhasználnak majd a mindennapi életben.

Nagylevegő. Nem is olyan régen olvastam egy cikket, amely arról szólt, hogy Romániában teljesen kiakadt egy tanár, és megalázta egyik diákjának felmenőit, mert a szülők képtelenek voltak összegyűjteni elegendő osztálypénzt ahhoz, hogy a többi tanárnak és tanár néninek szép ajándékot vehessenek karácsonyra. Az egyik szülő nem tétovázott sokat, fogta az okostelefonját, és felvette ezeket a barátságos perceket, majd ország-világ előtt bemutatta őket az egyik videó-megosztó portálon. Természetesen akkora port kavart az eset, hogy azóta sem látnak ki belőle. Reakcióként Remus Pricopie, román oktatási miniszter be is tiltotta az osztálypénz szedését. Az a tanár, aki ennek ellenére mégis beszedi azt, hogy ehessen finom belga pralinét, azt örökre száműzik a sztyeppékre egy szál bikiniben nemtől, kortól függetlenül.

Miközben ezt a csodálatos cikket olvastam, végig az járt a fejemben, amikor én is vittem osztálypénzt wc-papírra és az osztálykirándulásra a táskám mélyére dugott aranyos borítékomban, hogy a gonosz felsősök ne vegyék el. Szóval az jutott eszembe, amikor valaki elfelejtette behozni, és az, hogy emiatt milyen jelenetet rendezett az ofő. Miközben merengő tekintettel nosztalgiáztam, rájöttem, hogy akkortájt ezt mennyire nem éreztük megalázónak, pedig mennyire az volt. Mint minden osztályban, közösségben, nálunk is voltak olyan gyerekek, akiknek szülei pénztárcája nem éppen arról volt híres, hogy kifogyhatatlan. Nem véletlenül késtek egyesek a pénz leadásával. Csakhogy az egészben az a szomorú, hogy ilyenkor egyes tanárok a gyerekekkel kiabáltak, a naplót a földhöz csapták, és hó végén eggyel rosszabb jegyet adtak a delikvensnek magatartásból.

Nem éreztük azt, hogy Jocókának meg Julikának ez mennyire kellemetlen, mert talán el sem jutott a legóból kirakott agyunkig, hogy miről is van szó. Arról volt szó, hogy nincs felesleges háromezer forintjuk új krétákra vagy wc-papírra. Utólag visszagondolva valószínűnek tartom, hogy az ombudsman elsírta volna magát, ha ezt anno valaki elmeséli neki.

A romániai történetben az a legkellemetlenebb, ha nincs az az okostelefon, akkor ez a sztori sosem lát napvilágot, a többi résztvevő meg csendben nézte volna végig, ahogy felnőtt embereket aláznak meg, mert nincs pénzük.

Ennek köszönhetően nem is lesz több belga praliné. Jól megcsináltátok.

Hogyan foglalnád össze diplomamunkádat egyetlen mondatban? Nem könnyű kérdés, hiszen sokaknál olyan több száz oldalas tudományos munkákról van szó, amelyek elkészítésébe éveket, munkaórák ezreit ölték.
De mégis, ha néhány szóban el kellene mondanod, hogy miről szól a bőrbe kötött, bonyolult szakkifejezésekkel és ábrákkal telenyomtatott biokémiai értekezés, mit mondanál?

„Baktériumok millióit kínoztam meg és igáztam le, és még fizettek is érte.”

Valami ilyesmit, minden bizonnyal, hiszen nehéz nem öniróniával viszonyulni valamihez, amibe ilyen irdatlan munkát fektettünk, meglepően gyakran teljesen meddőn.
Éppen erre alapoz az internet egyik legszimplább, mégis legviccesebb oldala, a lolmythesis.com. Néhány szó, egy szak és egy intézmény megjelölése mindössze, és így születnek az ilyen gyöngyszemek:

„Mint kiderült, az egyke gyerekek sohasem veszekednek a testvéreikkel.” (Szociológia, Bécsi Egyetem)
„Spontán nem jönnek létre robotok.” (Mesterséges Intelligencia Labor, MIT)
„Mint a Tudom mit tettél tavaly nyáron, csak madarakkal.” (Statisztika, UCLA)
„A majmok nem bírják a sasokat.” (Antropológia, Durhami Egyetem)
„A drogellenes háború rossz, ééértem?” (Nemzetközi kapcsolatok, Nottinghami Egyetem)

Sok mindenről árulkodnak ezek a bejegyzések – feleslegesen elvégzett kemény munkáról, értelmetlen és öncélú kutatásokról vagy éppen arról, hogy még mindig fogalmunk sincsen, miként működik a világegyetem. Sőt általában arról sem, mi magunk hogyan működünk.
De kár túlragozni, a több száz bejegyzés elsősorban a szórakoztatást szolgálja. A továbbgondolás fakultatív, a nevetés garantált. Arra viszont nagyon kíváncsi lennék, vajon milyen összegzések születnének akkor, ha a magyar hallgatók számára is létezne egy ilyen oldal…

Történt, hogy tavaly érvénybe lépett egy jogszabály, miszerint az a hallgató, aki 2005 előtt kezdte egyetemi pályafutását, de még mindig nem végzett (2014-et írunk, igen), súlyos bűntető rendelkezésre számíthat.

Amennyiben nem szedi össze magát és diplomázik le 2014. szeptember 30-ig, újra kell kezdenie az egyetemet, ezúttal a bolognai rendszerben. Ami egyébként jó, hiszen ki ne szeretne diákkal a zsebében járkálni 32 éves korában is.

Emellett nagyon rossz is, mert miután ez a gondolat gyönyörű lepke képében végigfut az illető agyán, hirtelen eszébe jut, hogy már csak tíz kredit hiányzik az abszolutóriumhoz, folytatni kéne, azaz inkább befejezni. Ekkor azonban megjelenik egy kacagó dollárjel sétapálcával, és erősen dörzsöli a hüvelyk- és mutatóujját azt mondogatva: „ha folytatni akarod, azt bizony ki kell fizetni”.

Mi jön ilyenkor? Persze, hogy a hallgatói szervezet, érdekképviselet, amely minden erejével tolja az ajtót maga előtt szegény egyetemistákat közben a hátuk mögött tartva, akiknek kiállnak a jogaikért mindig és mindenkor. Halasztást kérnek, szeretnék ezt újra megbeszélni.

Jelenleg csaknem tízezer olyan hallgató van Szerbiában, aki kilenc éve bebútorozott az előadóba, de a diploma sehol. „Most a meleg megy ki, vagy a hideg jön be, nem tudom, de csukd be az ajtót, mert kihűl a terem, és nem akarok betegen hazamenni.”

Teljesen nyilvánvaló, hogy a felnőtt világban dolgozni kell, hogy fenntartsuk magunkat, emiatt meg nincs idő tanulni, vizsgázni, szakdogát írni. De sajnos ez egy olyan ördögi kör, amelyből csak áldozatok útján lehet kilépni. Azért dolgozom, hogy ne haljak éhen, azért dolgozom, hogy tanulhassak, azért tanulok, hogy majd legyen jó munkám.

Mindent összevetve úgy gondolom, ha valakinek elegendő öt év arra, hogy megcsináljon egy BA-t és utána egy MA-t, akkor 9-10 évnek épp elegendő időnek kell lennie egy diplomára, akkor is, ha közben dolgozni kényszerül.

„Tomi, lemásolhatom rólad a házit, teljesen kiment a fejemből, hogy föciből is van.”

„Bocs, Jocó, de nekem sincs meg, mert még mindig nem jött meg a munkafüzetem.”

„Az hogy lehet?  Mindjárt karácsony.”

„Tudom, anyáék sem értik, mert már júniusban kifizették. A tanár úr azt mondta, hogy fénymásoljuk le az övét, de aztán rájött, hogy az bűncselekmény.”

„Nem baj, most mondta a Lacika a b-ből, hogy jövőre mindent az állam csinál majd, időben megkapjuk a tankönyvünket és fizetni sem kell érte. Csak apa kiadója szűnik majd meg.”

Az a nagy helyzet ugyanis, hogy még mindig nem érkeztek meg egyes iskolákba a diákok tankönyvei, munkafüzetei. Van olyan suli, ahol a tanároknak sincs, és a nebulóktól kell kölcsönkérniük, hogy tudják, hol tartanak. Hol? Sehol.

Hát ez így nehéz

Nem is olyan régen volt egy fórum, amit a tankönyvesek rendeztek meg, hogy választ kapjanak a kérdéseikre, mert a jelenlegi helyzetnél kellemetlenebb nem nagyon van. Szép számban foglaltak helyet a résztvevők, egyébként meg miért ne tették volna? Ami zavaró volt, hogy csak azok nem jöttek el, akik válaszolni tudtak volna a felmerülő kérdésekre. Viszont annál nagyobb elánnal szólaltak fel a sértettek. A kedvencem az az úriember volt, aki felajánlotta a Kellónak a saját webáruházát, mondván az legalább működik. De az is nagyon tetszett, amikor a Kelló igazgatója, Arany László helyett valaki folyamatosan Arany Jánost mondott, aztán a végén, amikor kijavították, hozzátették, lehet, hogy Arany Jánossal jobban jártak volna. „Rossz időket élünk, rossz csillagok járnak…”

Aztán jött a válasz

Hat nappal később, a teljes csendből hirtelen 300dB-lel tört fel a hír, hogy Balog Zoltán, az emberi erőforrások miniszter ura beadta az új tankönyvtörvény javaslatát, vasárnap. Gyakorlatilag arról van szó, hogy államosítják az egész tankönyvbizniszt a megírástól kezdve a szétszóráson át az érettségiig. Ha most nagyon rosszindulatú lennék – és egy pillanatra nem bíznék abban a világban, amit csak a szeretet és a jóság vezérel –, az jutna eszembe, hogy a Kellónál sem véletlenül alakultak így a dolgok, azaz hogy nem mindenhova jutottak el a könyvek. Ennél jobb lehetőség úgysem lesz arra, hogy mindenki egyhangúlag igent mondjon egy ilyen javaslatra a négy hónapja tartó csuklás maraton után.

Most meg itt ülök

Éppen az asztalt fejelgetem, és egyszer csak jön egy MTI-s hír, hogy elfogadták Balog úr törvényjavaslatát. Lemertem volna fogadni, hogy azért hétfőig még ülnek rajta, főleg, hogy Pokorni úrnak – az oktatási bizottság fejének – annyira nem is tetszik ez a dolog.

Ettől függetlenül kíváncsi vagyok, hogy a gyerekek mikor kapják meg a tankönyveiket, mert ez még mindig lényeges kérdés.

Végre fellélegezhetnek a felvételi előtt álló diákok, a kormány ugyanis megkönyörült rajtuk azzal, hogy jövőre minden szakon lesz államilag finanszírozott hely. Az MSZP szerint a döntéshozók ezzel a döntéssel beismerték, hogy csődöt mondott az oktatáspolitikájuk. Szerintem inkább az áprilisi választásokra készülnek ezerrel.

Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere és Körösparti Péter, a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciájának (HÖOK) elnöke által aláírt megállapodás értelmében16 szakon – köztük a legnépszerűbb jogász, közgazdász és kommunikációs képzésben – külön meghatározzák a bekerüléshez szükséges ponthatárokat, melyek 410 és 465 pont között fognak változni. Az ezt elérő vagy meghaladó hallgatóknak a kormány állami ösztöndíjas helyeket fog biztosítani. Körösparti Péter, a HÖOK elnöke szerint a megállapodás teljes mértékben elfogadható, mivel sikerült megőrizni azt a pozíciót, hogy minden képzésben legyenek állami ösztöndíjas helyek.

Mindenki emlékszik még arra, amikor egy évvel ezelőtt azzal riogattak, hogy diákok tízezrei járnak rosszul a döntéssel, mert nem lesz államilag finanszírozott képzés többek között a gazdasági szakokon és a jogászképzésben; a bölcsész szakok közül az állam nem támogatja az andragógiát (felnőttképzés), a társadalomtudományok terén pedig a kommunikáció- és médiatudomány, illetve a nemzetközi tanulmányok szakokat. Továbbá nem kaphatnak állami finanszírozást az igazságügyi igazgatási és a munkaügyi és társadalombiztosítási igazgatási szakra jelentkezők sem. Egy idő után már követni sem lehetett, hogy akkor ki, hol, milyen feltételek mellett tanulhat ingyen.

Jogosan merülhetett fel mindenkiben a kérdés: mi a nyavalyának nem lehetett már a legelején minden szakon államilag finanszírozott helyeket indítani? A kaotikus kommunikációval, a folyamatos variálásokkal és a végeérhetetlen, sokszor sehová nem mutató tárgyalásokkal egy valamit bizonyosan sikerült elérniük a döntéshozóknak: növelték a kormányzattal szemben a távolságot és a bizalmatlanságot a fiatalok körében. A mostani döntéssel talán sikerül visszacsábítani az elpártolt szavazókat…

Egy olyan kiélezett helyzetben, amikor néhány intézményen belül az egyes karok között is nehéz együttműködéseket kialakítani – a túlzott mértékű rivalizálás és autonómia miatt – jogosan merül fel a kérdés, hogy mennyire terjedhet el ez a tendencia intézményi szinten. Szél Ágostonnak ugyanakkor teljesen igaza volt, amikor azt mondta: a kooperáció, a közös gondolkodás nemcsak az egyetemeken belül, hanem az intézmények között is elengedhetetlen, hiszen a kis létszámú, elszigetelten dolgozó kutatócsoportok egyre kevésbé képesek nagyobb pályázatokon sikeresen szerepelni. Azt is megjegyezte, hogy a stratégiák kialakításakor fontos figyelembe venni, hogy egyetemi szintű oktatás-kutatás nélkül nem képzelhető el az előrelépés, melyben egyszerre kell jelen lennie a tradíciónak és innovációnak. Utóbbi sarkallja arra az ipari szereplőket, hogy a felsőoktatásba invesztáljanak, ami a jelenlegi oktatáspolitikai helyzetben sokszor életmentő lehet a költségvetési elvonások miatt az ellehetetlenülés szélére sodródó intézmények számára.

Pálinkás József, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke ennél tovább ment a kérdés boncolgatásában, amikor azt nyilatkozta néhány hónapja, hogy a világszínvonalú egyetemek létrehozása elképzelhetetlen az egyetem, a gazdaság, a politika és a társadalom szereplőinek kölcsönös bizalmon alapuló, felelős együttműködése nélkül. Ha jobban belegondolunk, rá kell, hogy jöjjünk: a kormányzat egyedül nem képes létrehozni egyetlen világszínvonalú egyetemet sem, mint ahogyan egyik egyetem sem tud állami finanszírozás nélkül a világban elismertté válni. Ezért is jelentett hatalmas érvágást az intézmények számára a hatalmas mértékű forráselvonás. A minőség megtartása érdekében így ebben a helyzetben tényleg csak az intézmények kooperációjában és az értékrendszerüket közösen érvényesíteni kívánó egyetemi polgárokban bízhatunk.

 

Egyre nagyobb mélységeket él meg a magyar felsőoktatás, most például a Pécsi Tudományegyetem nagyhírű Informatikai és Kommunikációs Jogi Tanszékének oktatói gárdájának elbocsájtásáról egyeztetnek, a döntéssel pedig maga a tanszék is megszűnik majd. Így az ország olyan intézetét teszik taccsra, mely szinte egyedülálló módon oktat és kutat olyan alapjogokat, mint az adatvédelem, az információszabadság, a véleménynyilvánítás és a média szabadsága, és amelyre az ország egyik legsikeresebb doktori iskolája épül. A kormányzat oldaláról biztosan nem hullatnának könnyeket a tanszék megszűnése miatt, hiszen ebben az országban – ahogy azt már korábban is tapasztalhattuk – nem szeretik a kiművelt főket. A hatalomnak kérdés nélkül behódoló, gondolataikban korlátozott embereket viszont annál inkább.

A létszámleépítés elindítására egyébként korábban a szenátus adott felhatalmazást az egyetem vezetése számára, amennyiben azt a gazdálkodás elkerülhetetlenné teszi. Sajnos minden jel arra utal, hogy szükség is lesz a csoportos létszámleépítésre, tekintve, hogy a nagy hallgatói létszámra berendezkedett karokon a felsőoktatásban bekövetkezett változások miatt jelentősen csökkent a hallgatók száma. Ezzel pedig komoly bevételkiesés jelentkezett, ami a felsőoktatásból való költségelvonásokhoz adódva súlyos anyagi gondokat okozott. 

Azt már tavaly többen előrevetítették, hogy a felsőoktatásból való jelentős forráskivonás súlyos problémákat generál majd: karok működését lehetetleníti el, elbocsájtásokhoz és minőségromláshoz, sőt a szellemi tőke elvándorlásához vezet. Az oktatási terület gazdálkodását pedig nagymértékben meghatározza a hallgatói létszám alakulása is, szeptembertől például alig több mint húszezer diák iratkozott be a pécsi intézménybe, míg két évvel ezelőtt még csaknem harminc százalékkal több egyetemista volt a városban. A hatezer kieső diák azt is jelenti, hogy a pécsi egyetem nagyjából 300–350 millió forinttal kap kevesebbet az államtól. Sok intézményvezető, így Mezey Barna, az ELTE rektora, a Magyar Rektori Konferencia elnöke is hangoztatta annak, hogy az állam nem vonulhat ki a felsőoktatásból, az ugyanis komoly következményekkel járhat. Sokszor azt érzem, hogy a kormányzat részéről ezekkel a következményekkel már az intézkedés tervezése során tisztában voltak, sőt ez valahol céljuk is volt. Innentől fogva egy kérdésem maradt: lehet még ennél is mélyebbre?

BlackAngel111 2013.10.30. 08:15

KiHa ők nem?

„Nem értesz egyet az oktatási »reformmal«? Szeretnéd, hogy a tanárok visszakapják a tanszabadságot? Eleged van a sikernek kommunikált rombolásból? Ennek hangot is szeretnél adni néhány KiHással? Ezesetben várunk Téged is holnap, azaz kedden délelőtt 11 órára a Móricz Zsigmond körtéren, a 61-es villamos végállomásánál!” – írta Facebook-oldalán hétfőn a Középiskolai Hálózat (KiHa), pontosabban kérdezte, hogy ki akar velük tüntetni tegnap délelőtt a Szent Margit Gimnázium előtt.

Az eduline.hu információi szerint ugyanis ott kellett volna tartózkodnia Hoffmann Rózsának, sőt nemcsak testben kellett volna emelnie az esemény fényét, de úgy volt, hogy fel is szólal. Csak terv volt ez utóbbi, hiszen az államtitkárasszony nem ment el a gimiben tartott fórumra, a minisztérium tájékoztatása szerint állítólag hivatalos elfoglaltságai miatt maradt távol. Habár a KiHások Hoffmann Rózsa miatt vonultak a gimi elé, az, hogy imádatuk tárgya hiányzott onnan, nem nagyon zavarta őket: az aktivisták ott voltak a gimi előtt, és vártak, várakoztak, hátha befut szeretett államtitkáruk. Ő azonban csak nem jött el. Kicsit olyan volt ez, mint amikor Vladimir és Estragon várta Godot-t, aki csak nem akart megérkezni. Ami pedig a legfontosabb: miért álltak az aktivisták a gimi előtt? Az eduline.hu szerint azért, mert egy hiányos tankönyvcsomagot akartak átadni annak jelképeként, hogy sok helyre még mindig nem érkeztek meg a tankönyvek.

Igen. Tudjuk. Már százezer fórumon hangot adtak diákok, pedagógusok, oktatáspolitikusok felháborodottságuknak, elkeseredésüknek – kinek mi tetszik. És változott valami? Dehogy. Hoffmann Rózsa folyamatosan azt mondja, hogy a tankönyvek csak néhány ezrelékéről van szó, ezek majd megjönnek, tudnak a problémáról, javítják. Bárki bármit kérdez, mindig ez a válasz. Most komolyan azt várták a KiHások, hogy majd a magánakciójuk és az 1860 lájkolójuk, akiknek nyilván csak néhány ezreléke ment el a Szent Margit Gimnáziumhoz, megváltja a világot? Pontosabban: meglátja őket Hoffmann Rózsa a nevetséges transzparenseikkel – lerágott reklámra építő szlogen és közhellyé vált rózsarajz –, és odaadja nekik a hiányzó tankönyvcsomagokat?

No, nem. Az élet nem népmese. Jobb, ha mindenki beletörődik. Kár vonulgatni meg pocsékolni a drága papírt. A könyvek akkor fognak megérkezni, ha a Könyvtárellátó úgy gondolja.

Azt hinni pedig, hogy Hoffmann Rózsa a KiHás aktivisták miatt nem ment el a fórumra, mert – ahogy ők fogalmaztak – megijedt tőlük, nevetséges. Az meg még inkább az, hogy az írták: „A hiányzásért pedig bevéstünk neki egy igazolatlant.”

Véget ért a huzavona, megvan az új HÖOK-elnök. Nem túl nagy meglepetés, hogy Körösparti Pétert választották meg a szervezet élére. Hogy miért nem lepett meg – voltaképpen senkit? Mert a) már Nagy Dávid augusztusi lemondása óta ő áll/ül megbízott vezetőként a HÖOK élén, illetve b) mert – ki kell mondani, igen – ő volt az egyetlen jelölt. Ilyen versenyben győzni azért nem nagy kunszt.

No, de még csak pár napja HÖOK-elnök, nem illik róla negatív véleményt mondani. Pláne úgy, hogy igen részletes, mindenre kiterjedő – 61 oldalas – elnöki programot rakott össze, amelyben többek között ír a gyakorlati képzések megerősítéséről, a kollégiumi kormányrendelet megújításáról, valamint a hallgatói juttatások áttekintéséről. Az MTI-nek adott nyilatkozatában említette azt is, hogy tervei szerint a hallgatói választások, szavazásoka jövőben elektronikusak lennének, illetve abban is próbálnak segíteni, hogyaz egyetemek, főiskolák megállapodásokat kössenek színházakkal, kulturális intézményekkel, így biztosítva kedvezményes belépőjegyeket a hallgatóknak.

Ezek valóban remek elképzelések, teljes szívemből kívánom, hogy mandátuma lejártáig, azaz 2014. december 31-ig legalább a töredékét meg tudja valósítani. Nem lesz egyszerű, hiszen mindössze 14 hónapja van ezekre. Számomra kevésnek tűnik, bár ő ezt nyilván jobban tudja, hiszen már nem először ül bele a HÖOK-székbe. Körösparti Péter ugyanis 2010 és 2012 között már volt elnök. Feltételezem, hogy ezek az elképzelések akkor is megfogalmazódtak benne, csak nem tudott kiteljesedni. Talán majd most. Mondjuk, ideje lenne, hiszen idén júliusban ünnepelte 32. születésnapját, és még mindig az iskolapadot koptatja – persze, máshogy nem is lehetne HÖOK-elnök.

Érdemes lajstromba venni, hol és mit tanult a fiatalember: 2006-ban a Debreceni Egyetem történelem tanári szakán, 2009-ben néprajz szakán, 2010-ben pedagógia szakán szerzett diplomát. Jelenleg a Debreceni Egyetem politológia, valamint pénzügy és számvitel alapképzésén folytat tanulmányokat. Mindezek tetejében idén az Eötvös Loránd Tudományegyetem Pedagógiai és Pszichológiai Kar felsőoktatás- és tudománymenedzsment szakirányú továbbképzésen felsőoktatási és tudományos irányítási szakember végzettséget is szerzett.

Még leírni is hosszú volt, nemhogy elvégezni ezeket a szakokat. Értem én, hogy jó dolog az élethosszig tartó tanulás, de azért tudni kellene abbahagyni.

Lehet, hogy még mindig nem tudja, mihez szeretne kezdeni a jövőben: politológus, aki könyvel, miközben népviseleteket gyűjt valamelyik múzeumunk számára?

Vagy lehet, hogy azért jár még mindig egyetemre, hogy újra és újra megpályázhassa a HÖOK elnöki pozícióját?

Vagy talán arról van szó, hogy politikusi pályára készül, csak kell hozzá egy kis alapozás?

A választ nyilván csak ő tudná megadni, vagy, ha nem tőle, akkor majd a körülmények megmutatják 2015. január 1-jén.

BlackAngel111 2013.10.09. 15:33

Bűnös, aki más?

Botrány a köbön. Ismét a tankönyvügy verte ki a biztosítékot a józan gondolkodású, liberális – bár ez a szó most nem túl divatos – értelmiségnél. No, nem megint az államosításról és a tankönyvkínálatról van szó. Most egy bizonyos „mű”, az Élet a hitben című, 4. osztályosoknak szóló tankönyvnek nevezett valami sorai háborították fel a jónépet.  Az ominózus könyvben ugyanis ez a mondat szerepel: „A homoszexuális cselekedet azonos nemű személyek közötti szexuális kapcsolatot jelent. Ezek súlyos, halálos bűnök.” A sorok nem máshol olvashatók, mint a Szent István Társulat hittankönyvében, abban a könyvben, amelyből – lehet, hogy nem csak – a budai Osztrák-Magyar Európaiskolában tanítanak is. Ha nem elég nagy a döbbenet, azt is lehet tudni, hogy a könyv szerzője Fülöpné Erdő Mária, aki Erdő Péter testvére.

A esetről a Hír24 számolt be, melynek riportere Hoffmann Rózsát is felkereste, aki – ki gondolta volna? – tudta hova tenni a történteket, azt mondta, hogy a könyvekért az egyházak felelnek. A riporter persze nem hagyta annyiban, gyorsan megkérdezte: ahhoz sincs semmi közük, hogy mi kerül fel az állami (?) tankönyvlistára? Az államtitkárasszony egyértelmű nemmel válaszolt. Végül is ő már csak tudja.

Ami viszont ennél is fontosabb, hogy a 21. században, azok után, hogy a pápa is kijelentette: nem ítélkezik az homoszexuálisok felett, hogy fordulhatott ez elő. Ja, persze, úgy, hogy ezt a könyvet évekkel ezelőtt írták, amikor még más volt a módi. No, igen, és azóta senki nem olvasta? Lehet. Mindenesetre azt írták, javítják…

… és vajon azt is javítani tudják, ha egy kisdiák emiatt lesz depressziós vagy – ne adj isten –gondolkodik az öngyilkosságon – és meg is teszi? Nem hinném, hogy erre a szerző, az egyház vagy az állam magyarázatot tudna adni annak a szülőnek, akiknek a gyerekéről van szó. Lehet azt mondani, hogy jaj, ne túlozzunk, ennyire nem határozza meg egy könyvben szereplő mondat egy tanuló életét, jövőjét. Ám mi van, ha mégis? Nem érdemes kockáztatni. A gyerekek negyedikes korukban még igen befolyásolhatók, ha a tanító néni azt tanítja, ami a könyvben van, akkor azt nagy valószínűséggel – hogy kis képzavarral éljek – szentírásként kezelik. Ha bűn, akkor tilos, tehát valahogy szabadulni kell tőle. Nyilván nem negyedikesként fog előjönni a homoszexualitás kérdése a gyerekeknél, hiszen akkor még nem tudnak mit kezdeni ezzel a jelenségével, a későbbiekre viszont kihat(hat). Amikor a diák azt veszi észre, hogy a saját neméhez vonzódik, talán eszébe jutnak az „intő szavak”. Mi lesz akkor? Először csak elfojtja, ki tudja, meddig, talán hónapokig, évekig, majd lehet, hogy családot alapít, és mikor egyéves a gyermeke, rájön, hogy nem bírja, így véget vet az életének.

Ami azt illeti, ez pont nem kitalált történt. Ugyanis amint meghallottam ezt írt, egy svájci író önéletrajzi ihletésű regénye jutott eszembe. Ő volt az a kisfiú, akinek az apukája 24 évesen, nem sokkal gyermeke születése után azért lett öngyilkos, mert nem élhetett azzal, akit igazán szeretett. Akit kamaszkorában pszichológushoz vittek, és mint beteget, intézetben kezeltek. Ja, és a legszebb, nem ám az őskorban volt ez, amikor mindenről, ami más volt, hallgatni kellett. Ez a 70-es években volt, Svájcban. A férfi rosszkor született, és rossz időben rosszat szeretett.

Ugye senki nem akarja, hogy ez 2013-ban, Magyarországon is megessen?

Az oktatási államtitkárság szerint a pedagógusok béremelésének kedvezményezettjei valójában nem is az óvodapedagógusok, tanítók, tanárok, hanem maguk a gyerekek. A nagyobb anyagi megbecsülés ugyanis ahhoz járul hozzá, hogy az ország minden tanulója és óvodása egyformán jó, magas színvonalú nevelésben-oktatásban, a korábbinál is nagyobb figyelemben részesüljön. Ne tegyünk úgy, mintha hatalmas gesztus lenne a fizetésemelés. Arról van szó, hogy bizonyos emberek csoportja végre megkapja annak egy részét, ami már régóta jár neki.

Elvileg három alapelv – a biztonság, az igazságosság és a kiszámíthatóság – lebegett a törvényalkotók szeme előtt, amikor a pedagógusok munkájának új szabályozását dolgozták ki. Szerintük ugyanis biztonságot ad a pályán lévőknek az a tény, hogy a kormány hosszú távon számít rájuk. Az azonos munkáért azonos bér, a kiegyenlített beosztási rend pedig egészen biztosan igazságosabb viszonyokat teremt. A pályát pedig az teszi majd kiszámíthatóvá, hogy már a hivatás választásakor megismerhető az életút. Ebből pedig egyértelműen az következik, hogy a pedagógusok minősítésével a szülő garanciát kap arra, hogy gyermeke megfelelő minőségű oktatást kap.

 A pedagógusok már nagyon régóta megérdemelték volna a béremelést, és átlagosan nem csak 34 százalékosat, hanem annál nagyobb mértékűt is. Hiszen ők azok, akik a kötelező ismeretek mellett néha több emberi értéket adnak át a nebulóknak, mint saját szüleik. Az imént említett elképzelések első hallásra nagyon biztatóan hangzanak, de ha jobban belegondolunk röhej azt állítani, hogy bármely szakma kiszámítható lenne. Az ember azt sem tudja, hogy holnap mi történik vele, nem 10-20 év múlva. A kiszámíthatóságot pedig sutba lehet vágni, ha jön egy-egy új rendelet, mellyel iskolákat vonnak össze, vagy munkahelyeket szüntetnek meg, vagy ne adja az ég, az egyszer már megemelt béreket állítsák vissza.

Az pedig, hogy kizárólag a pénz által lehet motiválni a pedagógusokat, egyenesen sértés. Eddig is megtanították mindenre a szaros gyereket, mert a tudás átadása, az elmék, a kis univerzumok tágítása motiválta őket. Ha valaki nem érez elég elkötelezettséget, türelmet és kitartást a gyerekek és a szakma irányába, emelhetik neki ameddig akarják, egy idő után úgyis otthagyja majd az egészet. A béremelésnek tehát nem a diákok a nyertesei, hanem a pedagógusok és azok családjai. Ennyi a történet.

Már lassan egy hónapja elkezdődött az iskola, de még mindig azon csámcsognak okos oktatáspolitikusok, hogy mi lesz a tankönyvekkel.

Most éppen nem az a problémájuk, hogy ki fogja terjeszteni azokat – ezt megoldották, a Könyvtárellátó Nonprofit Kft. juttatja el a kisdiákoknak a tankönyveket, amelyek – legalább is a tervek szerint – néhány éven belül minden általános iskolás számára ingyenesek lesznek. Bár a szocialisták szerint nem érkezett meg az összes tankönyv az iskolákba, amin azért nem kellene kiakadni annyira, ugyanis, aki volt általános iskolás, az tudja, hogy ez régebben is így volt. Emlékszem, volt olyan évünk – nem a Fidesz-kormány alatt –, amikor hónapokkal később jöttek meg a könyvek. Ami nyilván nonszensz, de semmiképpen sem újdonság.

Ezzel tehát most épp nem érdemes foglalkozni, de hogy senki se maradjon tankönyvügy nélkül, kitaláltak egy újabb zseniális dolgot, amelyről lehet beszélni.

A napokban jelent meg a hír a Magyar Közlönyben: egységes elveken és követelményeken alapuló tankönyvellátó rendszer kialakítására kéri fel a kormány Balog Zoltánt, az emberi erőforrások miniszterét a szolgáltatás színvonalának emelése érdekében. Szép. Ami viszont a lényeg, hogy ez a fantasztikus új „tankönyvellátó rendszer” kiterjedne a tankönyvfejlesztésre és -előállításra.

Tehát: monopolizálták a tankönyvterjesztés, ami az egyszerű halandó szülőket és diákokat nem érinti komolyan, maximum a tankönyves vállalkozók háborodhatnának fel – és tették is, mellesleg jogosan. Ám ami az új szabályozás értelmében létrejönne, már nem csak őket érinti: főként a diákokra lesz hatással, negatívval, ha rosszul sül el.

Azt már megszoktuk, hogy ellenzéki politikusok mindenen kiakadnak, nyilatkozgatnak össze-vissza, szidják a kormányt, mint a bokrot. Na, de az, hogy egy kormánypárti képviselő, volt oktatási miniszter – oké, gondolom mindenki rájött, hogy Pokorni Zoltánról van szó – teszi ugyanezt, persze kicsit finomabban, burkoltabban, nem megszokott. Aki követi az oktatásüggyel kapcsolatos fejleményeket, tudja, hogy Pokorni a Fidesz fekete báránykája, ha valami nem tetszik neki oktatási téren, azt jól meg is mondja. Így tett most is, amikor a napokban az új tervről kérdezték a véleményét. Szerinte túl nagy feneket kerítenek ugyanis a tankönyvügynek, a fontos inkább az volna, hogy miből tanulnak a gyerekek, hányféle tankönyv áll a rendelkezésükre. Tehát ha valaki nagyon figyel, és összekapcsolja a nyilatkozatát a hírrel, felgyúlhat benne a villanykörte: a tankönyv-előállítás monopolizálását mélyen elutasítja kormánypárti politikus. Ami szerintem teljesen érthető.

Lássuk, hogy miért is! A gyerekek különbözőek, egyének és egyéniségek. Természetesen nem lehet minden kisdiák számára saját tankönyvet készíteni, de az, hogy mindenki egyféléből tanuljon, totálisan abszurd. Azt kellene figyelembe venni, hogy mi kell a gyerekeknek, hogyan tudnak könnyedén tanulni, milyen tankönyvek állnak hozzájuk közel. Ahogy manapság divatosan mondják – de egyetértek vele –: az egyéni tanulási utak mentén történő tanításra kellene a legnagyobb hangsúlyt fektetni. Ha a gyerekek egyféle tankönyvből tanulhatnak, akkor ez az elképzelés sosem valósul meg. Pedig egyre nagyobb szükség lenne e szemléletmód követésére, hiszen egyre nagyobb eltérések tapasztalhatók a gyerekek között – és akkor arról még nem is beszéltünk, hogy fogyatékkal élők is vannak, akiknek pedig természetesen másfajta tankönyvekre van szükségük.

Mindezekért támogatom Pokorni kritikus hangvételű véleményét, és csak remélni tudom, hogy nem úgy jár, mint azzal a módosító indítványával, amelyet a pedagógusok munkabérével kapcsolatban terjesztett elő. Mert azt ugyanis visszavonatták vele. Ő meg elfogadta, és azt mondta: bízom benne, hogy ez így működik.

Én meg abban bízom, hogy most majd benne bíznak.

Legalább két hiperaktív gyerek jut majdnem minden hazai általános iskolai osztályra, a pedagógiai intézetek tapasztalatai alapján ugyanis nagyjából minden tizedik iskoláskorúnál megmutatkoznak a hiperaktivitás tünetei. A problémát tovább súlyosbítja, hogy a hazai pedagógus alapképzés során eddig is csak érintőlegesen foglalkoztak a hiperaktivitás kérdésével, nem tértek ki annak módszertanára. Ezeknek a gyerekeknek a szakszerű neveléséhez, fejlesztéséhez tehát külön gyógypedagógiai, illetve fejlesztőpedagógiai végzettség szükséges. Ideje lenne tehát, ha a pedagógusképzés tartalma is igazodna a megváltozott feltételekhez és azon pedagógusok számára is mélyebb tudást nyújtana a hiperaktív gyerekek nevelését illetően, akik nem gyógypedagógusoknak, vagy fejlesztőpedagógusoknak készülnek. Így talán kevesebb kárt is okoznának…

Sok esetben fel sem ismeri, vagy nem tud mit kezdeni a pedagógus az osztályban lévő hiperaktív gyerekekkel, a velük való foglalkozáshoz ugyanis nincs szakmailag felkészítve. Ebből adódhat, hogy a tanítók vagy a tanárok sok esetben pedagógiájuk "csődjét" jelzik a szülőknek gyermekük esetében. Azt sajnos elenyészően kevés intézmény engedheti meg magának, hogy külön fejlesztő-, vagy gyógypedagógust alkalmazzon – holott ez lenne a legkézenfekvőbb és leghatékonyabb megoldás, hiszen a pedagógusok többsége képzettségénél fogva sem tud mit kezdeni a hiperaktív gyerekekkel. Egy, a hiperaktív gyerekekkel foglalkozó szervezet, az Eleven Team által végzett felmérés szerint a hiperaktív gyerekek többsége - körülbelül 60-68 százaléka - ül hátul az osztályteremben, holott leghatékonyabban a pedagógus közelében tudna dolgozni, aki érintéssel, halk utasításokkal könnyen visszaterelheti a munkához. Jávori Ildikó szakértő még a Népszavának nyilatkozott arról, hogy szerinte ahhoz, hogy a tanórán a nevelő tartósan fenn tudja tartani egy hiperaktív gyerek figyelmét, célszerű az "unalmas" feladatokat a felére csökkenteni, vagy változatossá tenni: így amíg a többiek húsz percet tölthetnek színezéssel, a hiperaktív gyereket tíz perc után új feladattal kell megbízni. A szakértő ugyanakkor arról is beszámolt, hogy a hiperaktivitás sok pozitív tulajdonságot is eredményez, amit ha időben felismernek, a későbbiekben bátran építhetnek rá, kamatoztathatják azt. A hiperaktív gyerekek ugyanis a többi között rendkívül segítőkészek, az átlagosnál jobb problémamegoldó képességgel rendelkeznek, erős bennük a gondoskodásra való hajlam, emellett találékonyság és kreativitás is jellemzi őket.

Amerikában a hiperaktivitást orvossággal „gyógyítják”, méghozzá stimulánsokkal. Ennek „köszönhetően” az USA-ban legalább hárommillió gyerek szed napi szinten ilyen orvosságokat. A hiperaktivitást tehát főleg gyógyszeresen kezelik, mintha egy betegségről lenne szó – ezt Máté Gábor, Kanadában élő magyar orvos nyilatkozta a napokban a hvg.hu-nak. Beszélt arról is, hogy szerinte az orvostudomány rosszul fogja fel ennek a zavarnak a természetét, mert azt hiszik, hogy ez egy öröklött betegség. A helyzet viszont ennél is komplikáltabb.